Szombathy Bálint: Szabad sorok a MAMÜ-ről

Szombathy Bálint: Szabad sorok a MAMÜ-ről

Korunk nagy talánya az egyénies elkülönülés, az önkéntes szegregáció, a tudatos eltávolodás. Legyél minden, csak magad legyél; különbözz, ahogy csak lehet; csináld úgy, hogy máshoz ne legyen köze; még ha belepistulsz, akkor se fordulja másik felé. Eszedbe sc jussanak a kollektivizmus történelmi példái, hessegesd el a csapatmunka árnyképét. Egyedül, vagy sehogy, ez lészen jelszavad. Boldognak lenni a szent individualizmusban, ez lészen örökös vesszőparipád.
Nehogy megszólíts másokat, hagyd a közös eszméket ott, ahol vannak, ne csatlakozz, ne tömörülj, csak oszolj, oszolj. Ez most a trendi, a korszellem, a kelendő sláger, magyarán: a sztéjtment. Ha nincs sztéjtmented, irhádat aligha mented, betemet mások nagy akarása. Hát jól vigyázz, kerüld a csatlakozást; hajóvonták találkozása Tilos. Posztmodem hiszekegy, atomjaira lebontott társadalom. Mindenki megy a maga útján, és mindenki boldog a burokban, melyet maga köré vont. Boldog vajon? Vagy csak keresi a boldogsághoz vezető nyomtávot, amely messzire elkerüli a többi utat; leágazás, kereszteződés, körforgalom, érintkezés nincs, csak sok egymással párhuzamos irány. Fő, hogy száguldunk valamerre, egymagunkban.
Nem kívánom többé fokozni, nem akarok végletekbe menni. Annyi bizonyos: nem mindenki gondolja így az élet menetét, a boldogsághoz vivő tánclejtést. Nem titkolom, e lírai bevezető után sokkolni akarok a ténnyel: a Budapesten székelő MAMŰ Társaságnak jelenleg mintegy 130 (képző)művész tagja van, holott nem szakmai érdekszövetség, vagy az alkotók jogi képviseletében fellépő szervezet ez, nem. Különféle felfogású és korú művészek szabad kollektívája, akiket nem a közös stílus képviselete fűz egybe. Nem esküsznek egyetlen esztétikai doktrínára, műfajra, sőt, még ugyanarra a múzsára sem. S tanítóik, mestereik sem ugyanazok voltak. Egyszerűen jól érzik magukat egymás társaságában, a “MAMŰS” közösségben, ahol – mint hajdanán a céhekben – megbeszélhetik egymással a sorskérdéseket, barátkozhatnak, és kiállíthatnak a Társaság pincegalériájában. Mire mindenkire rákerül a sor, már cl is múlott másfél évtized, és lám, a kollektívának máris van történelme. Ugyanakkor jövője is, mert a MAMŰ nyitott, az utánpótlás folyamatos.
A MAMŰ előtörténetéről annyit kell tudni, hogy Marosvásárhelyen 1978 tájékán létrejött egy laza baráti művészeti szerveződés, amelynek szellemi atyja és keresztapja Ágoston Vilmos író és esztéta volt. Az alapítók java része – Krizbai Sándor, Borgó György Csaba, Nagy Árpád, Elekes Károly stb. – később áttelepült Magyarországra, de volt, aki Nyugatra vette az irányt. Ennek értelmében történeti-, illetve törzstagságát 1991-es hivatalos megalakulásakor főleg az erdélyi, illetve a romániai magyarság köréből kikerült alkotók képezték hosszíj éveken át, ám mostanra már ez az arány is jócskán felborult. Mára mindez inkább érdekesség, sajátos történelmi mozzanat, mert a MAMŰ vonzóvá vált mindazok számára, akik ugyan nem kedvelik az esztétikai és poétikai kötöttségeket, ám a szabad közösségi szellemet annál inkább. A “földiség” tehát nem kritérium. Kritérium a minőség, a poétikai sokrétűség, a közös vagy hasonló érdeklődés, az együvé tartozás folytonosan túlélő szellemisége, a közös művészi sors vállalása. Egy nyüzsgő méhkas, ahol a képzőművészeken kívül kortárs zenészek, írók, táncosok és gondolkodók egyaránt megfordulnak.
A mai MAMŰ nem éppen egyöntetű poétikai arculata mögött mégiscsak azonos vagy hasonló művészetszemlélet munkál. A gyökerek a művészettörténet posztkonceptuális korszakába vezetnek vissza, hiszen már a marosvásárhelyi kezdeményezés akttőrjei is nyíltan vállalták az akkor leghaladóbb modernista irányzatok helyi meghonosítását, így mint a tájművészetét, az objekt-művészetét, az environmentjét, a happeningét és a küldeményművészetét. Fiatalon ébredtek rá a művészetszemléleti váltás elkerülhetetlenségére, a provinciális értékrend és az ideológiai alapokon irányított művészetpolitika felülbírálatának fontosságára, a legfrissebb európai szellemi törekvések szerinti Tájékozódás szükségességére. Ily módon egy adott földrajzi és kulturális területen belül elsőként hintették el a nemzetközi progresszió eszméit és szenzibilitását. Már ezt a szemléletet képviselték tehát, amikor Magyarországra idetelepültek, és kerestek maguknak szellemi rokonságot saját nemzedékükön belül. Így került sor például a szentendrei Vajda Lajos Stúdió tagjaival való kapcsolatra, akiket hasonlóan korszerű, formabontó, a szubkultúra hatásától sem mentes alkotói indítékok vezettek.
A MAMŰ-s attitűd-mint láttuk, ezen nem egységes, mindenki számára kötelező művészeti magatartást kell érteni a kilencvenes évek folyamán lassacskán megváltozott, híven tükrözve a világban bekövetkezett stilisztikai és művészetfilozófiai változásokat, valamint az újonnan csatlakozott fiatalok hitvallásából következő másságot. Az ideaművészet anyagot tagadó eszmei 16×1 pillérei meglazultak és a táblaképhez köthető poétikák installációs elemekkel kombinált változatai mintha visszanyerték volna létjogosultságukat. Az összkép az eklekticizmus hagyományának újraéledését mutatta, ilyképpen pedig – más formában bár – visszautalt a posztkonceptuális tendenciák mixedmédia és interdiszciplináris természetének sokrétűségére. Az egyesek által organikus művészetként meghatározott korai MAMŰ-produkció arculatát ennek értelmében intermediális és digitális kísérletek tették egyre gazdagabbá. A Társasághoz csatlakozott alkotók művészetét a folyamatos keresés jellemzi, és a képzőművészeti műfajokhoz hiteles társművészeti törekvések párosulnak.
A MAMŰ tehát dinamikus kollektíva, de nem olyan, amilyenek a múlt század elejének csatakiáltásoktól hangos, irányzatokhoz kötődő, egymásnak nekieső csoportosulásai voltak. Nem ás lövészárkokat, nem nyit tüzet, és nem emel hősi emlékműveket. Több kisebb-nagyobb, nemzedékinek is mondható baráti szál tartja össze, melyeknek felfogása, ha imitt-amott meg is ütközik egymással, nem torkoll véres forradalomba. Sajátos paradoxon, hogy alkalmanként a Társaságon belül párhuzamosan több alkotócsoport működik, mint például a Block csoport, a Rózsa csoport, a Túlsó P’Art és a Pantenon. Ezeken a nyíltan deklarált sejteken túl
is léteznek még egy-két főt számláló alkalmi kapcsolatok. Manapság elburjánzása folytán néha már-már kezelhetetlennek tűnik, de végül is mindig helyére kerülnek a dolgok, és a MAMŰ túléli a válságos pillanatokat.
A pincegaléria technikai-anyagi fenntartása örökös gond, az erőfeszítésekért viszont kárpótol a sok nívós társasági és egyéni kiállítás, na meg azok is, melyeket a tagok rendeznek más helyi és vidéki intézmények égisze alatt. Túlnyomórészt profi, de imitt-amott még amatőri hév viszi előre a Társaságot, jelentős rendezvényekkel, néhány megkerülhetetlen publikációval.
A MAMŰ eklektikusan sokrétű és esztétikailag különösen gazdag, az alkotói el nem kötelezettség elvére épülő szervezet, belső erővel, egészséges szervezeti élettel, amelyben még nem egy ősalapító is ott tevékenykedik a sok fiatal tehetség mellett. A jelenkori magyar művészet számos történeti alakja úgyszintén tagja a Társaságnak. A hiperindividualizmus korában a MAMŰ atipikus, rendhagyó példát mutat az együvé tartozás fontosságáról, a barátkozás jelentőségéről, és mintegy folyamatosan újrabonyolítja a platóni “lakomát” a legkülönbözőbb témakörökben. Ennek értelmében élte hosszúnak ígérkezik, idővel öregszülőivé érik, s a MAMŰ előbb-utóbb MAMŰ-vá aszalódik, aszúvá sűrűsödik egynémely fogatlan művészének ajakán.

Szombathy Bálint