Novotny Tihamér: A MAMŰ-ről röviden

Mottó: “A harc az identifikációért folyik, azért, hogy a szubkultúra megnevezhesse magát, hogy kiemelkedjék az ösztönös lét vegetációjából, kitermelje hőseit, szimbólumait, akiknek feladatuk a szubkultúra ügyét sikerre vinni – ez ma azt jelenti: a szubkultúrát az egyetemes híranyag részévé tenni -, s a csoport nyelvi és ideológiai konvencióit, s amit ezek takarnak: a materiális lét formáit mások tudomására hozni, az intenzitás erejével emlékezetessé tenni.” (Perneczky Géza: Hogy van avantgárd, ha nincsen – vagy fordítva. Köln, 1983. I. köt. 6. old.)

A MAMŰ = Marosvásárhelyi Műhely, vagy másképpen, a MA születő MŰ-vek szókapcsolat – amint a fentebb említett helymegjelölés is mutatja – egy 1978 körül kibontakozó és 1980-84 között felgyorsult aktivitással tevékenykedő erdélyi (Románia) képzőművészeti csoportosulást jelöl. A korszerű műveket “gyártó” művekre (“konszernre”) asszociáló szellemes kifejezés Ágoston Vilmos író-esztéta tollából származik, aki egykor a Műhely teoretikusa, fiatal mentora volt, aki az írók társasága helyett olykor szívesebben választotta a kísérletező kedvű képzőművészek totális kultúrát igénylő s teremteni akaró lelkes táborát.

A csoport tulajdonképpen egy eléggé csapongó programot folytató körből, az úgynevezett Apolló Ifjúsági Alkotókörből fejlődött ki, tömörítve a Marosvásárhelyen és vonzáskörében élő fiatal, főiskolát végzett vagy végző és önjelölt képzőművészeket.

A MAMŰ része volt annak a magyar nyelvterületen is kibontakozó internacionális szemléletű s szubkultúra jellegű neoavantgárd művészeti mozgalomnak, amelynek számos időben előtti és párhuzamos megnyilvánulását fedezhettük fel közvetlen környezetünk és a világ művészettörténetében.

A Marosvásárhelyi Műhely aktív tagjai azóta már áttelepültek vagy áttelepülőben vannak Magyarországra, más részük külföldi országban él (Ausztria, NSZK, Svájc, Franciaország, Izrael, USA), s a körből, ha jól számba vesszük, csak tizenketten maradtak Romániában. Közülük többen kapcsolatba kerültek a szentendrei Vajda Lajos Stúdióval. Szentendrei kiállításuk tehát, nemcsak egy elmúlt korszak progresszív törekvéseinek dokumentálását, hanem a MAMŰ új körülmények közötti felélesztési kísérletét is jelenti…, bár tisztában vagyunk vele: a múlt sohasem ismételhető!

Hangsúlyoznunk kell, hogy ez a kiállítás nem képviseli a hetvenes évek elejétől-közepétől ugrásszerűen kibontakozó, majd szétrajzó fiatal erdélyi képzőművészet teljes keresztmetszetét, sokkal inkább annak egy jelentős szegmentumát igyekszik feltérképezni, amely szellemiségében, tárgy- és közléskultúrájában mindenképpen sajátos, korszerű és példamutató, alternatív értékeket teremtett.

A tárlaton vetített diaképekkel, tíz olyan fiatal erdélyi képzőművész is részt vesz, akik az úgynevezett “új vadak” magyar nemzetiségű képviselői, s akiknek pályája a nyolcvanas évek közepén-végén indult Romániában. Ezek a kezdet kezdetén álló többségükben huszonévesek a Kolozsváron maradt Antik Sándor és a Sepsiszentgyörgyön élő Baász Imre köré igyekeznek tömörülni, kiknek személye talán alkalmas lesz a közvetítő szerep betöltésére a diaszpórában élő és a még helyben maradt fiatal generáció között. Az űr nagy, az elszigeteltség érzése szinte kibírhatatlan és megnyomorodott identifikációhoz vezet, ezért a kapcsolatokat minden körülmények között ápolni kell!

Novotny Tihamér