1981-ben kezdődött számomra a marosvásárhelyi kapcsolat. Akkoriban még nem lehetett aggasztó híreket hallani Romániáról, mivel akkoriban semmit nem lehetett hallani a határainkon túl élő magyarokról, vagy a szomszédos országok belső gondjairól. Így akinek nem volt közvetlen személyes kapcsolata erdélyiekkel. az vagy turistaként gyönyörködött a Hargitán, s a nyomort afféle .,Erdély-romantikához’ tartozónak gondolta, vagy szeme sem volt rá, mivel a természeti szépség elfedte előle az emberi gondokat vagy – elriadva a már akkor is feltűnően idő- és idegigényes határátkeléstől – nem is ment arrafelé.
Mi, a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában el voltunk foglalva saját gondjainkkal. Éves kiállításunk Szegedre került a tagság határozott ellenkezésétől függetlenül, miközben azon folyt a szervezet vezetésében a vita, hogy fél éve felfüggesztett Fiatal írók József Attila Köre ügyéhez hogyan viszonyuljunk.
Kis Tóth Ferenc festőművész egy számomra eddig ismeretlen fiatalember társaságában keresett fél egy tavaszi napon. (Kis Tóth felesége Márton Gyöngyvér: házasságkötése előtt marosvásárhelyi lakos, 1981-ben a fiatal írók között aktív műfordítói tevékenységet folytatott.) Kis Tóth Ferenc azzal a hírrel jött, hogy fantasztikus tárlatra készülnek az erdélyi fiatal képzőművészek, meg kellene nézni, ki kellene menni, s a Stúdiónak valahogyan kapcsolatot kellene kialakítani a kinti képzőművészekkel, mert ami kint van. De arról beszéljen egy kintről jött művész – s bemutatta Krizbai Sándort. És Alex beszélt arról, hogy mi van otthon, Marosvásárhelyen, s hogy milyen nagy kiállítást terveznek. Menjünk ki a nyáron. nézzük meg. (Nem emlékszem, hogy a MAMŰ, mint olyan, szóba került volna.)
1981. augusztus 25 27. Marosvásárhely. Két személyautónyi stúdiós művész futott össze Krizbainál, majd este-éjszaka a helyi (MAMŰ-s) művészekkel, egy fekete, szigorú, vékony keretes szemüveges ember műtermében hallgattuk a házigazda szavait a tervezett tárlatról, amely az őszre tevődött, s arról, hogy ha már ilyen szépen együtt vagyunk, csináljunk valami akciót a halmoknál. Elekes Károly volt ő, éjszakai házigazdánk, s bár senki nem mondta, mégis látható volt abból, ahogy szavaira figyeltek a jelenlévők, s abból, ahogyan ezek a szavak vibráltak, hogy ő a társaság vezéregyénisége. Szervezett. szerepeket osztott, s mindezt jóváhagyóan vették tudomásul a többiek. Mi beszélgettünk, ő beszélt.
Másnap mindenki hozott a Vizeshalmokhoz amit tudott, s megáztunk ugyan, de télejthetetlen akciót rögtönöztünk piros műanyag hurkával, fehér polyetilén csíkkal, zöld fűvel és tűzzel. Igazi MAMŰ + baráti akció volt ez.
Később körbejártuk a műtermeket, s eközben több újságárusnál a szemünkbe ötlött az Elekes tervezte borítóval megjelent Ötödik évszak című kiadvány, amely a MAMŰ-s művészeket és más városokban dolgozó kollégáikat mutatta be. Irigykedve néztük e korosztály-antológiát, mivel itthon soha nem sikerült egy kötetbe szervezni a fiatal írókat, költőket, képzőművészeket pedig szerettük volna. Végül megállapodtunk abban, hogy az ősszel, ha tudunk, kimegyünk a nagy kiállításra, amelyet Sepsiszentgyörgyön szervez. rendez, kivitelez Baász Imre grafikusművész.
Itthonról Baásszal telefonon tartottam kapcsolatot, s nem egészen értettem, hogy az őszből hogyan lett december, ám ma már inkább azon csodálkozom, hogy egyáltalában létrejöhetett a tárlat.
Pár nappal azután, hogy a világ megtanulta Jaruzelski tábornok nevét, mi Sepsiszentgyörgyön a Médium című kiállítás megnyitóján romániai magyar képzőművészek neveit tanultuk. A Médiumról később elemző írást jelentettem meg (nehezen ment, mire megtaláltam a kézirat témájától el nem rettenő folyóiratot. (Jelenkor, 1983. január). Ezért itt arról most csak annyit írok: három csoportosan jelentkező, egy-egy városhoz köthető művésztársaság volt érzékelhető: a MAMŰ, a nagyváradiak, akik a Dialóg kiállításuk anyagát mutatták itt be, s az aradiak. akik az adott évet a “fa” biológiai tulajdonságainak és asszociációs lehetőségeinek kutatására szánták.
A MAMŰ tagjai a helyszínen értékeltek (a már eddig megnevezetteken kívül Garda Aladár, Nagy Árpád, Ágoston Vilmos). Hajnalig ültünk együtt, s beszélgettünk a látottakról. A vásárhelyieken kívül ott volt még Ioan Bunus (ragyogó munkája mellett kultúrörökségeket összefogó egyénisége szavakban is megmutatkozott) Szászrégen és Nagyvárad képviseletében, Antik Sándor Kolozsvárról és Szilágyi Zoltán Bukarestből, aki épp Svájcból, egy díjátvételről érkezett (animációs filmjéért kapta a nemzetközi elismerést). És természetesen jelen volt a Médium főhőse, a házigazda Baász Imre, akinek szervezése és kiállított műve egyaránt kiemelkedő volt, s akit később (“méltó” elismerésként) állásából elbocsátottak, s mintegy álló esztendeig zaklattak a kiállítás miatt.
Később, 1982- -1984-ben valamennyiüknél többször jártam – – érdeklődve az elkészült munkák iránt, s némi szakmai tájékozódást lehetővé tevő könyv- és sajtóanyagot igyekezve kijuttatni az egyre nehezedő körülmények között dolgozó m űvészeknek. De a Vizeshalmokra többször nem mentem. S egyiküket, aki 1981 nyarán még részvevője volt a piroshurka akciónak, már nem láttam többé: a növekvő bizalmatlanság bizonyítatlanul is kivetette a társaságból. Egyre szűkült azoknak a tagoknak a köre, akik teljesen nyíltak voltak egymáshoz. Emlékszem, Elekes lakásán láttam az 1982-83-ra szóló éves tervet, amely többek között önmaguk rajzi és pszichikai analizálását célozta meg, de mivel kiállítási lehetőséget nem kaptak, a programból semmi nem lett, pedig annak szakmai és morális tartalma fontos példává válhatott volna. A tervet is kollektívan vitatták a MAMŰ-tagok, miként az Elekesről a Mozgó Világnak készített írásomat is együtt korrigálták. (A cikk már nem jelent meg, mivel a “régi” Mozgó közben megszűnt.)
1982 szeptemberében Ioan Bunus átutazott Magyarországon. Azóta nem jött Kelet felé. Akcióval búcsúztatták. Égetéssel. Miként a MAMŰ-t is, 1983. szeptember 21-én, amikor biztossá vált: rövidesen (a nyáron) érkezik Elekes is Budapestre. Később jött Alex (Krizbai Sándor), Vilka (Ágoston Vilmos), Szigye (Szilágyi Zoltán) s jön Judóka (Szabó Zoltán) és a többiek. De Baász Imre ez év tavaszán finnországi ösztöndíja után visszautazott Sepsire.
Ez az írás szubjektív megemlékezés. Szubjektív lehet ezért a befejezés is. Európára tekinteni szándékozó képzőművészek csoportja volt a MAMŰ, amelynek közös programjához a félelem már nem volt, nem lehetett jó alap, mert nem segített lebontani a falakat, amelyek az egyes alkotók között nőttek. És ráadásul a Magyarországon, mint ablakon Európába tekinteni szándékozók előtt a román határ egyre jobban becsukta a zsalugátert, egyre kevésbé lehetett átlátni rajta. Dolgozni, kitekinteni átjöttek tehát. Erdély szegényebb lett nélkülük.
1989. augusztus
Dr. Chikán Bálint
mamusociety.wordpress.com 