Ágoston Vilmos: Amikor Csupatűz Rafael lement a pincébe

Ágoston Vilmos: Amikor Csupatűz Rafael lement a pincébe
Elhangzott Szentendrén, a MűvészetMalomban, a MAMŰ Társaság jubileumán, 2001. 08. 19-én.

agoston_szotyo

Amikor Csupatűz Rafael lement a MAMŰ pincébe és meglátta a lenini vörös csillogásban a csupaszfejű betont, távolban áldozati asztalt, majd az ünnepi terítéket, kezdte sejteni, hogy meztelen hétköznapisága kilóg ebből a fennkölt környezetből. Bár felvilágosult gondolataival felkészült a Nowhere sziget-élményének új látomásaira, de nem vette fel az ilyen eseményekhez illő csokornyakkendőt, fekete frakkot és gumicsizmát. Bukta óta ugyanis, e nélkül nem illik belépni az olyan avitt-gárd pincékbe, ahol új világ készül. Illetve most a régi új, vagy egy új régi, amint Karcsi mondaná, nem, előőrs, hanem utóvéd, vagyis művészi nevén: poszt-defenzív. Csupatűz Rafael szorongásának kommunikációs tartalmát kirkegaardiasan úgy lehet megközelíteni, hogy már elhagyta ugyan az ártatlanság állapotát, mert ugye nem tudatlan ő, de sejtelmei beigazolódtak :- Itt valami ünnepi áldozatra terítettek, vagy az Áldozat Ünnepe vár valakire. Gondolta Csupatűz Rafael és szemével azonnal kereste Csupaszív Cikláment, hogy megbeszéljék a napi híreket.
Azonnal megsejtette a rettenetet. Valami fennkölt, mesterséges helyzetbe került, mint amikor a vendég finnyásan eltartja a kisujját a jubileumi pezsgőspohár szélétől, hogy lássák, van benne valami, valami finomkodó, emelkedett, fennkölt, nem hétköznapi manír, valami chichita. Netán. Illetve. Az ősi kultúrákban jártas elme azonnal felismerte, hogy a természetesség állapotában a választás mindig a véletlenen múlik. Tudatosan nem illik befolyásolni az egyetlen örök transzcendenciát, a műalkotást, mert az mindig önmagát adja, de az sem tudható előre miként választ a SORS az áldozat és az ünnepelt között. Ki az ünnepelt, ki lesz itt az áldozat? A kirkegaardi szorongás létállapota nem ismeri az áttelepülés fogalomrendszerét. Nem ismer semmilyen kelet-európaiságot, azt sem tudja, hogy ő Nyugaton van-e, hanem olyan északi általánosan azt gondolja, hogy a fény egy darabig mindig adott, aztán egy ideig semmi sarki fény. Csak a magány, a szorongás, a félelem, hogy mi már nem is létezünk, csak vagyunk és úgy vagyunk, hogy nem létezünk, mert túléltük önmagunkat, mint Csupatűz Rafael a Felvilágosodást.

agoston_szurcsik

Amikor Csupatűz Rafael lement a MAMŰ pincébe, hogy Csupaszív Ciklámennel beszélgessen az egyetlen, a gyűjteményes, a nagy Kiállítás esélyeiről, látta, hogy fáradtan ülnek a Nagy Alapítók, mintha éppen (hm…) előtt, vagy után, de mindenképpen termékenyen vannak. Persze, amint Kirkegaard mondja: “A szellem álmában tervezi saját valóságát, ez a valóság azonban a semmi, viszont ez a semmi állandóan látja az ártatlanságot önmagán kívül”. De Csupatűz Rafael nem azért ment le a MAMŰ pincébe, hogy megkeresse Morust, vagy az Utópiát. Beérte ő már Csupaszív Ciklámennel is, miközben nézelődött, hümmögött, találgatta, hova lett a Nagy Alapítók egymásnak feszülő alkotói dühe.
Ha düh az még csak megvolna-kedveskedett Csupaszív Ciklámen-de, tudod ma már nem arról folyik a vita, hogy a konceptből miként lesz minimál, és a land-artot miként lehet kilopni a határon. Mert most már akár a Museum of Modern Arts in New-York, vagy Wasington D.C., talán Houston és a csillagok háborúja. Csak összeköttetés, pályázat kérdése az egész és aki erre nem hajlandó, az még magának sem lesz művész, mert eltiporja az újkomformista kor rohanása. Az avantgarde vizualitás is beilleszkedett, mint egy jól működő program és a funkcióját vesztett megfoghatatlanságában tündököl. Az ötletek lassan megközelítik a variációs határt és beépülnek a korba, kedvesek lesznek és finomak..
Ugyanakkor mindenki láthatja, hogy minden részrehajlás nélkül megállapíthatjuk, jó ez a kiállítás – mondta Csupatűz Rafael -, még akkor is jó, ha vannak, akik nem jöttek el, vannak, akik nem akarnak kiállítani, vannak, akik…Hiányoznak. Nagyon. Bár sokan hoztak munkát, több mint hatvanan állítanak ki, de hiányoznak a távol maradók. És még inkább a tudatosan távol levők. Különösen azon alkotók munkái tanulságosak, akik komolyan vették a felkérést és beküldték egy korábbi és egy újabb művüket. A korábbi több gondolatiságot fedezhetünk fel, mélyebb az elvonatkoztatás, filozofikusabb a látvány. Az újabbak technikailag tökéletesedtek, szakmai tudásról és egyszerűbb, tudatosan alkalmazott kifejezési eszköztárról tanúskodnak. Érzik, hogy ismerik és használni is tudják a jelenlegi Képzőművészeti alkotó világ technikai lehetőségeit és munkáikat nyugodtan ki lehetne állítani nem csak Elefántcsontparton, Tokióban és a kölni Ludwigban, hanem még Marosvásárhelyen is. Bizony. Ezáltal bekerítettük a világot, kizártunk minden geopolitikát és provincializmus kérdést, mert manapság már a fényévnyi távolból visszatükröződő jelenlét is nézheti a Zimbabwei vízesést, az Utóvédállásban. Addig nézik szegény öregek, amíg belekékülnek a kitűnően megkomponált zöldreményű látványba, de ne keressen ebben senki, semmilyen Buena Vista Social Clubot.

tihanyi

Van olyan alkotó is, aki megpróbálja újra teremteni a régit, hogy ezáltal eltávolodjon a jelentől és nosztalgikusan újraélje az egykori közösséget, egykori álmokat, az egykori Nagy bulit, vagy korán távozott barátunk fájdalmát. Szabó Zoltán Judóka talán az egyetlen, aki annyira következetesen önmagát, hogy megfosztja a múló idő dimenziójától a vizuális – intellektuális problémát. Évezredek titkát szeretné belesűríteni a mozdulatlanságra kényszerítő mozgásba, a geometriának ellenszegülő antropomorf és az eltárgyiasult emberitől szabadulni akaró mítoszkereső ellentmondásos formavilág, intellektuális talányokat sejtető alakiságába. Nem nosztalgia kiállítás ez. Hanem összegzés és felszólítás a továbbgondolásra. Szétbomlott az, ami korábban összefonódott: többnyire külön terembe került a grafika, a festészet, szobrok és vajon mit rejteget a Blokk pince, vagy a Jedd-i dombokra utaló kelta kereszt? Külön vannak az installációk, vegyes technikák és különböző helyszíneken láthatók majd Ferenczi Károly és Ütő Gusztáv performance-ja is. Ez lenne a Nagy szétválás? A vég? Ez lenne az Utolsó nagy tárlat? A közös kripta múlt és a múzeumi jelen? Nem! – mondta határozottan Csupatűz Rafael és gyorsan sorolta a mentségeket. Itt vannak a fiatalok, na meg a következetesen fiatalok. Persze vannak, akik már nem is akarnak kiállítani, de nincs itt semmiféle generációs konfliktus. Semmi tudathasadás. Windoshop, vagy az együttlét élménye a Windoshope. És ne haragudjon senki, de több mint hatvan nevet csak a készülő hosszabb tanulmányban lehet megemlíteni. Itt tehetséges alkotók állítanak ki- mondta öntudatosan Csupatűz Rafael. Jól fésültek lettek egyesek, kopaszok és finomak. De tehetségüket Morus Tamást idézve, nem méltathatja kellően baráti szó. Íme itt láthatók, ez maga a túlélés, és a szabadság magánya. Közös alkotói poszt-defenzív kiállás a magány, a szétszóratás, a lemorzsolódás ellen. A diktatúrában féltek az emberek, a demokráciában szorongnak. Közös félelmek ellen nagyszerű volt az alkotó együttlét, a kirkegaardi szorongást viszont nem oldhatja fel csak a mesterség, a tudás, a munka. Nem az üres ötletek órája következik, hanem az idő visszahódítása a percektől. Az állandóság, a manualitás, a szakmai színvonal teremti meg az újat. Talán. Ez azért lényeges különbség. Körülbelül annyi, mint hogy fenyegetik az embert, vagy annyira magára hagyják, hogy az már kész fenyegetés. Vannak, akik úgy élnek egy dombon, hogy ritkán látnak embereket. Néha kutyák sétálnak a lábuk előtt, néha csak por száll valamerre. Aztán új élmény, új zöld mező, zöld tenger. Nem megy senki megfesteni. A festők félnek a természettől? A festők újra teremtik azt, amitől félnek. Nem festik meg a Gumicsizmás Laokoónt, hanem finoman élnek, mint Londonban.