ISMERETLEN AZ ISMERTBEN / THE UNKNOWN IN THE KNOWN

MAMU-meghivo-Pal-Csaba-01

MAMU-meghivo-Pal-Csaba-02

ISMERETLEN AZ ISMERTBEN / THE UNKNOWN IN THE KNOWN
2014.09.12 − 2014.10.03.

Kiállító művész / Exhibiting artist: Pál Csaba
Megnyitó / Opening: 2014. szeptember 12. / 12 September 2014 (péntek / Friday) • 19.00 / 7 pm
Megnyitja / Opening speech by: Kovács Gergely művészettörténész / art historian
Megtekinthető / On view: 2014. október 3-ig / till 3rd of September 2014, szerdán, csütörtökön és pénteken 14.00-18.00 / Wednesday, Thursday & Friday 2 pm- 6 pm (vagy egyeztetés alapján / or by appointment)

——

Mi a valóság és mi a valóságra adott válaszunk, belső reakciónk.
Az emberi lélek tele van öntudatlan vágyakkal és érzelmekkel. Ezek gyakran ellenkeznek a külső világunkkal. Ellenkezésük oka a belső világunk, a tudat elemeivel való összeférhetetlenségük. A belső erők, mint ellenállások lépnek fel velük szemben és az “összeférhetetlen” vágyakat kiszorítják a tudatból.
E kiszorult elemekről azután nem tudunk semmit.
Keresem és szeretném kifejezni ezeket a tudattalan elemeket.
A kiállítás középpontjában az elfelejtett belső és külső világunk, a rész egész folyamatos konfliktusa áll. / Pál Csaba
//
What is reality and our response, inner reaction to it?
The human soul has plenty of unconscious desires and emotions. These often oppose to our external world. The reason of their contrariety is our inner world and the incompatibility with the components of consciousness. The interior forces act as resisters against to them and squeeze out the incompatible desires from the consciousness. Thereafter we know nothing about these excluded elements.
I seek these unconscious principles and I’d like to express them.
The exhibition is focused on our inner and external world, and the ongoing part-whole conflict. / Csaba Pál

——

MEGNYITÓ SZÖVEG

Tisztelt Közönség!

Felteszem, sokan vannak Önök közt, akik nem az ismeretlennek vágtak neki, mikor a ma esti megnyitóra ellátogattak. Bizonyos kiemelt hétköznap esték teljesen hagyományos gyakorlatáról van szó: ki-ki buszra, metróra vagy épp autóba szállva, egy megszokott útvonalon felkeresi kedvelt galériái-kiállítóterei valamelyikét – jelen esetben a MAMŰ Galériát –, hogy egy meghatározott vizuális inger keltette élménnyel gazdagodjon. Olyan ingerről beszélünk ráadásul, melynek tárgya vagy legalábbis alapvető kontextusa többek számára ugyancsak ismert lehet, ad abszurdum sokan magával a Művésszel is személyes kapcsolatot ápolhatnak.

A szituáció tehát kilátástalanul konkrétnak, megállapodottnak is tűnhetne, ám Önök mégis itt állnak. Ami nyilvánvalóan nem véletlen, pontos okát pedig azon felismerésben látom, miszerint tisztában kell legyenek nem csupán a képzőművészet, hanem egyszersmind az életünk velejét is biztosító spontaneitás és pillanatszerűség hatalmával. Azzal a már-már pszichoanalitikus nüansszal, melynek során az ismeretlen, a tudatalatti jótékony ördöge a legszilárdabb konstrukcióba is képes beférkőzni, s a mozdulatlannak hitt szerkezetet mozgásba hozva, kibillenti tér és idő aktuális állandóságát. Pál Csaba kiállítása ezen folyamat művészi modellezését tűzte ki céljául.

Komoly vállalkozás. Főleg, mert esetében rendkívül mély, egyetemes gyökerekkel bíró hagyományról van szó. Valóság és belső valóság, rész-egész egymáshoz való viszonyának reprodukálása ugyanis szinte a teljes 20. századon átívelő művészi jelenségnek titulálandó – ha pedig körbenézünk, e falakon is hasonlót tapasztalunk. A felvonultatott anyagba szó szerint nagyon sok minden és sok mindenki fér bele: a művekről visszaköszönni látszik az expresszív gesztusból táplálkozó, nem mellesleg jel- és eszközkészlet tekintetében is rokon absztrakt művészet, valamint későbbi, immár a tengerentúlon született gyermekeként az absztrakt expresszionizmus, így különösen a rajzalapú darab kapcsán Cy Twombly kalligrafikusba hajló érzelemkitörései, továbbá a tudatalatti lehetséges vizuális manifesztumát lázasan kutató pittura metafisica és a szürrealizmus is. Kandinszkij és Pollock, Chagall és Miró, Breton és Dalí mind itt sorakoznak, tanúsítván, hogy az ismeretlent a magunk mögött hagyott évszázad oly hosszú ideje során sem sikerült teljes pontossággal megragadni.

Mindez, a világ aktuális problémáira reflektálva illetve az elődök formanyelvét természetesen meghaladva, Pál Csabának sem sikerül – és itt érünk el a tárlat másik fajsúlyos kérdéséhez. Legyen bármily triviális is, kötelességünknek érezzük kijelenteni, hogy a belső valóságunk szülte ismeretlent lehetetlen teljes mértékben megismerni. Mi sem bizonyítja mindezt jobban annál a tényszerűségnél, mint hogy a művész a 21. század cyber korszakában, közelmúltunk rohamos technikai fejlődéseinek vívmányaival zsebében, az elektrográfia műfajában alkotva, azaz a megelőző évtizedek nagyjaihoz képest bizonyos értelemben helyzeti előnybe kerülve is tehetetlennek bizonyul ezzel az oly távoli entitással szemben. Ami véleményem szerint örömteli sajátosság, hiszen ennek következtében beszélhetünk megkérdőjelezhetetlenül a humánumra fókuszáló művészetről, nem pedig az egyes alkotóelemeket mérnöki pontossággal adagoló tudományos kategóriáról. A kiállítás anyaga plasztikusan körvonalazza az alkotási folyamatot, melynek során a művész, vezesse kezét akármilyen biztosan is a fejében és retinája előtt már meglévő szilárd idea felé, valamifajta ismeretlen erőn mégis mindig képtelen felülkerekedni. Ebből a játékból jöhet létre az igazi művészet, melynek ilyen módon a végső megismerés nem is lehet a célja, hisz valószínűsíthető, hogy a Parnasszuson egyáltalában nem is létezik egyetlen egyetemes igazság. Ám itt van helyette a világ, melynek fenomenológiai megközelítésével e közegben többnyire az univerzum folyamatos szétesése majd újjáépítése válik hangsúlyozandóvá, vannak egzisztenciák, melyek az előbbi mikroorganizmusaiként veszik ki a részüket ebből a jelenségből, valamint itt van az alkotó, aki a folyamat irányítójaként–valamennyi szereplő fölött állva–egy kézben tartja mindazt.

Konkrétabban szólva: a művész ebben a szisztémában szándékoltan nem befejezett, „megcsontosodott” és mozdíthatatlan struktúrákat ad át, hanem a világ szerves részeként létező gondolat- és érzelemfoszlányokat közvetít, bizonyos víziókat villant fel; melyhez igencsak vékony pallón kell sikeresen egyensúlyoznia. Kizárólag ebből a kivételes pozícióból képes ellenőrzése alatt tartani a tudatalattit és a felettes ént is, meghagyva előbbinek, hogy újra és újra befurakodjék a képbe, ezzel gátolván meg, hogy az utóbbi befejezze az alkotást. Kizárólag innen tudja továbbá a teremtő szerepét magára ölteni, aki a világ önmaga nyugalmi állapotából már éppen kibillent, de még össze nem rendeződő helyzetét rekonstruálja; egyfajta konstans ősrobbanás eseményét, melynek során az elemek széthullása és újrarendeződése közt tizedmásodpercek, ha eltelnek, az újrateremtés gesztusa pedig minden körülmények közt az alkotóé.

Mint e seregszemle is hűen példázza, Pál Csaba hihetetlen szilárdsággal áll ezen a mezsgyén, oeuvre-je legújabb szeletét az eddigiekhez képest szükséges és magától értetődő újításokkal kiegészítve, ám mégis szervesen illesztve azt életútjához. Melyben látható, hogy továbbra is kiemelt szerepet tölt be a néző aktív bevonása a műalkotás gerjesztette folyamatba. Az autentikus, expresszív, örvénylő nonfiguratív – s helyenként figuratívabb – motívumok segítségével meglehetősen felfokozott emocionális szférát megteremtve, mindez olyannyira sikerül, hogy helyenként elmosódni érezzük a határt alkotó és befogadó világa között, és igenis bizonytalanná válunk, éppen melyik fél lélekelemzése ölt előttünk testet. És amint az Arisztotelész nevéhez kötődő „katarzis” drámaelméleti kifejezése értelmében, a néző a hőssel való azonosulása révén tisztul meg a drámai történés keltette érzelmi feszültségektől; továbbá amint Josef Breuer és Sigmund Freud pszichoanalitikus elgondolása kimondja, hogy ha a beteg tudatosítja és kibeszéli magából kellemetlen élményeit, megrekedt érzelmeit, úgy megtisztul a tüneteket okozó feszültségtől; nos, mindezek mentén haladva Pál Csaba művei is egy kivételes önazonosság megteremtését, a lélek áldásos befelé fordulásának lehetőségét biztosítják számunkra.

A befelé fordulásét és általa a megismerését, mely állandóan esedékes, ám nyugalmi állapotban megvalósíthatatlan. Így látszik beigazolódni Salvador Dalí tézise: „Módszeresen kell zűrzavart kelteni–az felszabadítja az alkotóerőt. Minden, ami ellentmondásos, életet teremt.”  

 Kovács Gergely művészettörténész

 

IMG_1758

IMG_1760

IMG_1753

IMG_1781 IMG_1782 IMG_1788

——

MAMŰ Galéria / Gallery ▪ web:www.mamu.hu ▪ e-mail:mamusociety@gmail.com ▪ mobile:+36 30 574 7054 Cím / Address: H–1071 Budapest, Damjanich u. 39. (bejárat a Murányi utcából / entrance from Murányi street) Nyitva / Open: Sze-P / Wen-Fri: 14.00-18.00 / 2-6 pm (vagy egyeztetés alapján / or by appointment)

 

%d blogger ezt kedveli: